Dr. Papp Zoltán professzor jegyzetei

A magzat nemének előrejelzése ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. Több ezer évvel ezelőtt a várandós nő vizeletével öntözött búzaszemek csírázásából nemcsak a várandósságra, hanem a kikelő növény leveléből a magzat nemére is próbáltak következtetni. Máig él az a régi megfigyelés, hogy fiúmagzat esetén a has elődomborodik, „hegyesebb”, „a teher elöl van a hasban”, míg leánynál az anya hasa szélesebb, laposabb, ellenben a far kiemelkedőbb, a nő „farosabb”. Hasonló hiedelem, hogy a várandós nő arca tiszta, úgy fia lesz, ha pedig májfoltos, szeplős, úgy leánya. Ezekben a méhen belüli magzat által termelt nemi hormonok bizonyára szerepet játszanak, tehát több mint hiedelemről van szó.

Az utódnemzés elemi ösztön, ez a feltétele a faj fennmaradásának. A párzásra kész nőstény viselkedésével és külsejével (pl. ivarszíneivel) igyekszik közösülésre ingerelni, szexuálisan izgatni a partnert, a hím pedig ilyenkor mindent elkövet, hogy a nőstényt fellelje, nászra bírja, s vele párosodjék. Az állatoknak szexuális szükségleteik vannak, sokféle és jellegzetes szexuális tevékenységük ezer és ezer generáció során alakult ki.

A meddőség kivizsgálásában, nevezetesen a petevezetékek átjárhatóságának bizonyításában ill. kizárásában régóta rutin ajánlás a hysterosalpingographia, tehát a méh és a petevezetékek röntgen-kontrasztanyagos kirajzolása, rövidítve HSG. Még az 1980-as évek elején is a módszer egyedüli javallata a meddőség volt.

A vérrokonság és bizonyos betegségek közötti kapcsolatra már évezredekkel ezelőtt felfigyeltek, és vallási, ill. állami rendelkezések tiltják pl. az édestestvérek közötti házasságkötést, a vérfertőzést (szaknyelven az incestus-t). Mivel minden egészséges egyén hordoz néhány – becslések szerint 4-5 – recesszív hibás gént, így a vérrokonok között az átlagosnál nagyobb az esély, hogy azonos hibás gént hordozzanak. Ezért meggondolandó az elsőfokú unokatestvérek közötti házasságkötés, de már a másodfokú unokatestvérek utódainak nem nagyobb az átlagosnál a kockázatuk, hogy betegek legyenek.

Három évtizeddel ezelőtt a genetika tudománya még nem volt olyan fejlett, mint manapság. Abban az időben még nem volt ismert a legtöbb genetikai betegségben a hiányzó enzim, illetve a molekuláris háttér. A 21. jegyzetemben ismertetett házaspár azért volt szerencsés, mert ki lehetett deríteni a hiányzó enzimet. Ez azonban sokszor nem volt lehetséges. Régebben különösen sok olyan betegség fordult elő, amelyek ismétlődésének a kizárására nem volt diagnosztika biztosítható. A betegség ismétlődésére általában 25 %-os esély volt az ún. autoszomális recesszív öröklődés szabályszerűségeinek megfelelően. A magzatvíz-diagnosztikának az lett volna az értelme, hogy hátha a 75 %-os variáció következik be, tehát egészséges magzat várható.

A „véletlen”-nek nincs emlékezőképessége, ezt szeretném megerősíteni egyik általam gondozott család történetével is. Pályafutásom során genetikai ismereteimet egyrészt tankönyvekből autodidakta módon szereztem, másrészt később egy-egy évet Edinburghban (1978) és Oxfordban (1985) volt alkalmam eltölteni és többek között genetikát tanulni. Életem folyamán sok házaspárnak volt módom genetikai tudásommal segíteni és életük alakulását befolyásolni.

A méhlepény a magzat megszületése után válik le a méh faláról, hiszen funkcióját betöltötte. Akkor van baj, ha a lepény a magzat megszületése előtt leválik, ezt nevezzük korai lepényleválásnak (szaknyelven abruptio placentae). Terhesség alatt ez az egyik legsúlyosabb szövődmény, ami mind az anya, mind a magzat életét közvetlenül veszélyezteti. A kóros állapot lényege, hogy a méhfaltól elváló lepény mögött felgyűlik a vér, és a vérzés, valamint a gyakran beinduló alvadási zavar az anya életét elvérzéssel fenyegeti, míg a megzavart lepényi funkció a magzatban oxigénhiányos állapotot, végső esetben elhalást okoz. A terhesek 1 %-ában fordul elő, és a magas vérnyomással szövődött terhességeket nem számítva a legváratlanabbul bekövetkezhet.

A női petesejt és a férfi hímivarsejt egyesülése a megtermékenyülés. Az új sejt a petefészekből a petevezetéken át néhány napig vándorol, és általában a 7. napon ágyazódik be a méhűrben az előző napokban erre felkészült méhnyálkahártyába. A beágyazódás körül kialakul a méhfalhoz tapadó méhlepény, amely szabályos körülmények között a méh hátsó vagy mellső falán vagy a méhüreg boltozatában tapad. Ha a lepény tapadása mélyebben következik be, azaz közel a méhszájhoz, akkor vérzés forrása lehet és szövődményekhez vezethet.

Ha a fogamzással létrejött kezdemény (zigóta), az első két hétben előébrény (pre-embrió), majd a 12. hétig ébrénynek (embriónak) nevezett biológiai képződmény a 12. hétig elpusztul és az anyaméh kilöki az üregéből, korai spontán vetélésről beszélünk. Ha a 12. héttől magzatnak nevezett élet a 24. hétig hal el, akkor a kilökődésnek középidős vetélés az elnevezése. Ha a betöltött 24. és 36. hét között jön a világra a magzat, akkor koraszülésről beszélünk. Az érett magzat a 37. héttől születik. Ha a 24. hét után a magzat élve születik, akkor élve-, ha halva, akkor halvaszületés a meghatározás.

Valamely helyhez, tárgyhoz, személyhez kapcsolódó szorongást fóbiának nevezzük. Az egyénnek a térben elfoglalt helyzetével kapcsolatos fóbia egyik véglete a tériszony, a beteg nem mer nyílt terekre kimenni. A tériszony ellentéte a claustrophobia (ejtsd: klausztrofóbia), a bezárt tértől való félelem. A beteg pl. nem száll liftbe, még akár a tizedik emeletre is gyalog megy. Egyik pánikbeteg terhesem a közelmúltban is mindig gyalog jött fel a Kútvölgyi Kórház V. emeletére, a Maternity Klinikára. Persze ilyen félelmei a nem beteg egyénnek is lehetnek, magam is többször tapasztaltam, hogy félek a bezártságtól.