17. A bezártságtól való félelem

Valamely helyhez, tárgyhoz, személyhez kapcsolódó szorongást fóbiának nevezzük. Az egyénnek a térben elfoglalt helyzetével kapcsolatos fóbia egyik véglete a tériszony, a beteg nem mer nyílt terekre kimenni. A tériszony ellentéte a claustrophobia (ejtsd: klausztrofóbia), a bezárt tértől való félelem. A beteg pl. nem száll liftbe, még akár a tizedik emeletre is gyalog megy. Egyik pánikbeteg terhesem a közelmúltban is mindig gyalog jött fel a Kútvölgyi Kórház V. emeletére, a Maternity Klinikára. Persze ilyen félelmei a nem beteg egyénnek is lehetnek, magam is többször tapasztaltam, hogy félek a bezártságtól.

Második éve voltam orvos, amikor 1967 őszén a klinikai munkatársaimmal részt vettem egy nőgyógyászati vándorgyűlésen, Salgótarjánban. Mellesleg itt tartottam életem első szakmai előadását is. Este egy kis kocsmába mentünk a napi fáradalmakat kipihenni, vacsoráztunk és söröztünk. A szomszéd asztaloknál, mint utólag kiderült, bányász srácok italoztak, akikkel összebarátkoztunk, kölcsönösen fizettünk egy-egy kört egymásnak, majd éjszaka a záráskor a búcsúzkodásra került sor. Ennek kapcsán új barátaink meghívtak másnapra egy bányalátogatásra.

Reggel korán keltünk az átmulatott éjszaka ellenére, majd egy bánya lejáratánál találkoztunk vendéglátóinkkal. Csizmákat kaptunk és bányászsisakot a fejünkre, majd rövid csillézés után felvonó vitt le a föld mélyébe.

Viszonylag nagyobb járatokban még csak kissé hajlott háttal tudtunk közlekedni, de amikor már hason kúsztunk egymást követve a tárnákban, és nem látszott, hogy hová haladunk, egy idő után pedig az sem, hogy honnan jöttünk, félelem fogott el.

Nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, de hallgattunk, csak amikor fölhoztak a bányából, és újra a szabadban lehettünk, akkor ismertük be egymásnak a bezártság okozta félelmünket.

Megfogadtam, hogy kerülni fogom a jövőben az ilyen jellegű megpróbáltatásokat, mégis sokad magammal 33 évvel később bementem egy piramis belsejébe Egyiptomban, ami legalább olyan félelmetes volt, mint korábban a bánya belseje.

Kb. 100 méter hosszú szűk folyosó vezetett a piramis hasába, amin csak görnyedten lehetett végighaladni. A végén a piramis belsejében nagy termek fogadtak sok látnivalóval, de engem semmi nem érdekelt, csak azt a kis, 1x1 méteres nyílást figyeltem állandóan, amin majd talán visszajuthatok a szabadba.

Fokozta a félelmemet, hogy arab suhancok állták el a kijáratot, és csak azt engedték fel, aki néhány dollárt adott nekik. Szerencsére végül is kijutottunk a szabad levegőre, és akkor végleg megfogadtam, hogy a jövőben nem teszem ki magam ilyen félelmeknek és izgalmaknak.

Nem félek a repülőgépen, ha toronyba kell mászni, de ha nem látom a gyors menekülés feltételeit egy zárt térben, akkor elfog a claustrophobia.

El tudom képzelni, hogy azok a chilei bányászok mit érezhettek, akik 2010 nyár végén több mint 2 hónapra rekedtek egy tárnában hétszáz méter mélyen, és csak egy mérnöki bravúrnak és a társadalom összefogásának köszönhették a megmenekülésüket. A fantasztikus gyorsasággal fúrt mentő alagúton először egy pszichológus ereszkedett le közéjük, majd a mentőkapszulában egyenként felhozott bányászokat napokig orvosi felügyelet alatt tartották. Pszichológiai dráma lehetett a 33 vájár küzdelme az életben maradásért. Igazi hősök, akik megérdemelték az ünneplést, de nem szabad szó nélkül elmenni a mérnöki csoda mellett sem, amit ha lenne mérnöki Nobel-díj (ami sajnos nincs), akkor azt biztosan megérdemelné a tervezéstől a kivitelezésig nagyszerűen együttműködő chilei mentőalakulat.

Következik: 18. A magzat méhen belüli elhalása